Napközis nagylányom

Elérkezett ennek is az ideje. Zoé kiszabadult anyuci féltő, óvó karjai közül és az oroszlánok karmai közé került.
Soha nem gondoltam volna, hogy a gyerekemet másfél évesen oviba, bölcsibe, napközibe vagy babysitterre merném valaha is bízni. Igazat megvallva, legmélyen, legbelül nem is értettem egyet az olyan szülőkkel, akik meghozzák ezt a döntést. (Érdekes, hogy változik az ember meggyőződése napról napra… vagy csak én vagyok ilyen labilis személyiség?) Persze, tudom, nagyon sok tényező közbejátszhat, munka és az anyagi problémák visszakövetelhetik a szülőket a munkaerőpiacra, de valahogy mindig úgy gondoltam, hogy egy másfél éves gyerek még olyan törékeny, olyan pindurka, olyan sebezhető és mindenképpen az anyuci szoknyája mellett van a helye.

Aztán Zoé is elérte a másfél éves időszakot és az agyamra ment. Már egy ideje flörtöltem a családi napközi gondolatával, de mindig elhesegettem a gondolatot, mondván, hogy nemsokára úgyis utazunk haza Magyarországra, kár ilyen nagy kaliberű dologba most belevágni csak azért, hogy aztán hamarosan vége legyen. Nagyobbat nem is tévedhettem volna!

Ugyanazon a napon, amikor megbűntettem Zoét a kibírhatatlan hisztiért, elhatároztam, hogy mindeképpen utánanézek a különböző ovis lehetőségeknek, mert Zoénak fejlődésre, szocializációra és fegyelemre van szüksége. (ja, ja, ja, tőlem is megkaphatja, az anyánál senki nem ismeri és tanítja a gyerekét jobban, bla bla bla… tudom, én is így gondolkodtam. Most már nem! Változik a világ és vele együtt én is.) Elmentünk két óvodát is megnézni Babóval. Az első egy igazi, intézményes, sok gyerekes, sok termes óvoda volt. A kelleténél messzebb is volt tőlünk, a részidős lehetőségek is egész napra szóltak és árban sem volt túl kedvező. Ugyanakkor előnye az volt, hogy Zoé legjobb barátnője is oda fog járni, a barátnőm vihette és hozhatta volna magával és Zoé is elég jól érezte magát, amikor ott voltunk látogatóban.

Aztán még aznap megnéztük a másik ovit, ahova szintén az egyik magyar ismerősöm járatja a gyerekeit. Ez szögegyenest elletéte volt a másiknak. Kis családi napközi, Montessori neveléssel, házias, kellemes felállás, egy óvónéni, aki spanyolul beszél hozzájuk ( gyerekem kinn Amerikában minden nyelvet fog beszélni, csak angolt nem, úgy tűnik 🙂 ) fa játékok és bútorok, nyugodt és kellemes hangulat és max. 6 gyerek, amiből kettő 1 éven aluli kis minimanó, aminek Zoé kifejezetten örült. Az időpont is számomra pont megfelelő volt (heti 2 nap, 4 óra reggel 8-tól 12-ig) és helyileg is közel van hozzánk. Kezdő lépésként ideálisnak láttam, hogy ne egyből egy nagy, tömeges oviba tegyem, hanem lassan, családi környezetben szoktassam hozzá az idegenek gondolatához és az ovis felálláshoz. De ami leginkább meggyőzött az Zozka reakciója volt. Annyira beleszeretett a helybe,szobába, emberekbe, játékokba és az óvónőbe, hogy nem akart hazajönni. Ilyen még nem volt. Adtam volna rá a kabátot, és hangos NEM kíséretében ellenkezett velem. Majd megkérdeztem, hogy akkor itt akar maradni Flor-ral (az óvónővel) és azt mondta, hogy JA.  🙂

Az első nap Apa vitte őt reggel, ami jó volt, mert ő biztosan erősebben kezelte a helyzetet, mint ahogy én tettem volna. Reggel izgatottan tette a hátára Zozka az előző nap általa kiválasztott kistáskáját, magához szorította Lili babáját és futott az autóba, egész úton JA-val helyeselve a Várod az óvódát?  kérdéseket. Majd természetesen elpityeregte magát, mikor Apa lelépett, de megnyugodott és játszott a játékokkal. Flor elmondása szerint elvolt egész nap, csak néha jutott eszébe, hogy elárvult időközben. Olyankor az ablakhoz menve hangos Mamázásba fogott, de újra megnyugodott. Természetesen amikor Apát meglátta, újra felszakadtak benne a nem-is-oly-régi sebek, és hiába volt előtte kutya baja, ott egyből rázendített egy kis panaszáradatra. De attól függetlenül boldog volt. Otthon 3 órát aludt ezután, úgy elfáradt és mikor újra meglátott engem, nem haragudott rám sem. Sőt, kérdeztem, hogy tetszett-e az óvoda, és hangosan bólogatva JA-jatott :).

Ma reggel én vittem oviba. A kistáskáját maga után húzva, Lili babát a bőröndre ültetve sebesen szedte a lábait az autó irányába. Annyira cuki volt, ahogy önállóan szedi a kis motyóját, ahogy tudja, hogy mi következik, ahogy nagylányként elindul a saját kis világába. Aztán az autónál átadta a csomagocskáját, bepattant az ülésbe és egész úton boldog volt. Megérkeztünk a napközi elé, kiszedtük a tatyókat, megfogta és húzta be nagy vidáman maga után a motyóját az ajtó irányába. Nagyon örült a pici babáknak, mikor meglátta őket és miután lepakolta a cuccait, elindult játszani. Természetesen engem is utasított, hogy márpedig üljek le azonnal és élvezzem én is az építőkocka által nyújtott örömöket, de nekem mennem kellett, úgyhogy egy kicsit elpityeredett megint, de hamar megnyugodott. Én ezek után kitakarítottam a lakást, főztem, mostam, hajtogattam, vásároltam – félelmetes, hogy az ember ilyen kevés idő alatt mennyi mindent el tud intézni, ha nem lóg rajta mindeközben egy kis érzelmi hurrikán – és mikor már lassan az egyszem sarjam hiányát is kezdtem volna észrevenni, el is jött az idő, hogy érte menjek. Bekukucskáltam az ablakon, és láttam, hogy milyen ügyesen és nyugodtan ül a kisasztalánál és eszi a kis ebédjét, és hirtelen hatalmas büszkeség lett úrrá rajtam. Amikor meglátott akkor természetesen teli szájjal rázendített a panaszkodásra (nem sírás ez, csak amolyan nyekergés inkább) de amint elkezdtem beszélgetni Flor-ral, ő is rájött, hogy nem veszem be a kamudumát. 🙂 Akkor odament a tatyójához, odahozta hozzám a kiscipőjét, felhúztuk, hozta a babáját és felvértezve minden földi jóval az ajtóhoz ment, készen állt hazamenni és aludni egy nagyot. Egész úton hazáig jó kedve volt, ha az oviról faggattam, akkor felcsillant a szeme és Ja, Ja kíséretében helyeselte a kérdéseket. Nagyon tetszett neki, és Flor is mondta, hogy már nem volt sírás és jól viselkedett.

Abszolút nem bántam meg ezt a döntést. Nekem mindenképpen jól jön ez a zavartalan 4 óra, hogy utólérjem magamat házimunka és főzés terén. Zoénak is jót tesz a struktúrált környezet, a barátok, az óvónéni nyugodt és kiegyensúlyozott személyisége és úgy érzem, hogy sokkal türelmesebb és jobb anyuka vagyok számára a nap hátralevő részében, mintha egész nap csak a nyakamon lógna. Természetesen erről a témáról is mindenkinek megvan a saját véleményes és lehetne heves vitákat nyitni jogos érvelésekkel mindkét oldalról, de a lényeg az, hogy mindenkinek meg kell találni az, ami a számukra legjobban működik és úgy meghozni a saját magukra szabott döntést. Nekünk ez a 2x fél nap életmentő, szükséges, fontos -lévén, hogy nincsen semmi családi segítségünk idekinn – és mi boldogok és nyugodtak vagyunk e döntésünk felől.