Aki nem tudja, tanítja. Avagy pár szó a gyereknevelésről.

Tény, ami tény, gyerektelen, naív és tudatlan korszakomban úgy gondoltam, hogy a pénz számolva,  a gyerek verve jó. 🙂 Bár igaz, hogy én soha nem kaptam ki – habár volt anyukámnak pár szúnyogfing erejű próbálkozása a fakanállal, de én vagy elfutottam előle vagy később már csak lefogtam a kezeit – én mégis úgy gondoltam, hogy az a baj a mai világgal, hogy senki nem fenekeli el a gyerekét. Olyannyira hittem ebben a teóriában, hogy főiskolán az egyik írás órán a fő művemet ebből írtam, sőt, még előadást is tartottam róla. (No, nem önszántamból, hanem ez volt a feladat).

Majd megszületett Zoé és azon a pár alkalmon kívül, amikor legszívesebben kidobtam volna az ablakon az éjszakai randalírozásai miatt, eszembe sem jutott kezet emelni rá vagy bármilyen formában büntetni is őt. Különben is, szerintem egy 1 éven aluli gyereket nem szabad, nem lehet és egyenesen tilos büntetni. Ha sírnak, akkor annak oka van. Na, de megnőtt az egyszem cukorborsóm pikk-pakk egy szempillantás alatt, és az én egykoron oly cukibogyó tündérvirágszálam, akinek még a csínytevések is jólálltak, most egyenesen egy hisztérika, önmagából kikelve földön fetrengő, vinnyogó és kezelhetetlen fenevaddá változott át egyik napról a másikra. Észrevettem, hogy minél inkább megadok neki mindent, amit akar, ő annál inkább visszaél vele. De ez természetes emberi viselkedés. Ha nincsenek az embernek korlátai, határai, akkor felemészti őt a kapzsiság és belefullad vágyai tengerében, nem beszélve arról, hogy később semminek nem is tud már örülni. Gondoljunk csak a sok híres celebre, akiknek minden pénzük megvan, mindenki ajnározza őket és jó dolgukban úgy elvesztik a fejüket, hogy már csak drogokban találják meg a pillanatnyi jóérzést és a vesztükbe rohannak. Biztos vagyok benne, hogy a nagy szabadság, a gyerek-király nevelési elv és a túlzott önbizalomnnövelés, nuku szabályozás és határok felállítása áll az amerikai híradókban látott heti iskolai lövöldözések, gyilkolások, késelések és egyéb katasztrófák hátterében.

Egyik (orosz) ismerősöm Zoéval egykorú kisfia már ha meglátja a fakanalat elsírja magát, mert annyiszor kikapott vele, miközben ő a legjámborabb természetű fiú, akivel valaha találkoztam. Na, ennyire azért nem hiszek a kemény nevelésben. Sőt, már a fenekelésben sem úgy, mint régen. Nem mondom, elcsattant már Zoé popsiján is a tenyerem párszor, de nem ez az elsődleges eszköz, amihez fordulok. De mindenki maga dönti el, hogy mi az a nevelési irányzat, ami működik a családjukban. Ha ők ebben hisznek, akkor ki vagyok én, hogy ebbe beleszóljak? De azt viszont hiszem, hogy a gyerekeknek (sőt, még a felnőtteknek is) nagy szükségük van tiszta, éles határokra, korlátokra ahhoz, hogy bizonságban érezzék magukat. Én sem szeretek olyan főnök beosztottja lenni, aki azt sem tudja, hogy mit csinál, mindent megenged, nincs semminek következménye és a fejére nőnek az alkalmazottai. Elveszítem a tiszteletem iránta és bizonytalanság lesz úrrá rajtam. Zoéval is pont ezt volt a minap.

Átjött az egyik kis barátnője, ő meg csak őrjöngött. Semmit nem adott oda neki és mindig hisztérikusan visított, amikor Mia hozzáért a játékához. Ő sem tudta igazán, hogy mi baja van, csak vonyított jobbra-balra. Ja, persze, jön a foga és nem kellemes érzés, viszont ez még nem hatalmazza őt fel egy ilyen fokú viselkedésre. És persze Mörfi, hogy mások előtt keresgéli a határt nálam, őrjöngve, tombolva, tesztelve, hogy mikor bukok már ki és mikor állítom már le őt. De csak néztem rá, miközben a szememben gyűltek a könnycseppek, szégyenemben reménykedtem, hogy megnyílik a föld alattam (vagy Zoé alatt) és kínomban azt mondtam a barátnőm előtt, hogy útálom a gyerekemet. Igen, elhagyta ez a mondat a számat, mert már annyira besokalltam a több napos hisztik miatt, hogy egyszerűen gyűlöletet éreztem magamaban iránta. Igazságtalannak éreztem, hogy mindent megadok neki, próbálom kitalálni minden kínját- baját, és ő mással sem hálálja meg, csak azzal, hogy mások előtt bolondot csinál belőlem. Természetesen tisztában voltunk mindketten (minda négyen) hogy ez a mondat egy pillanatnyi elmezavarak köszönhető csak, mert később lecsillapodtam, de abban a pillanatban iszonyatos dühöt és indulatot éreztem magamban. Mindeközben Mia (a másik lányzó) értetlenkedve és ijedten nézett Zoéra, akinek eddigre már úgy elborult az agya, hogy kiköpött minden falatot a szájából és elkezdett engem ütlegelni. Ekkor besokalltam, felkaptam a gyerekemet, bevittem a szobájába, belecsaptam a kiságyába és rácsuktam az ajtót.
Üvöltött.
Nem érdekelt.
A fülemből kiszálló füsttől talán meg sem hallottam. 🙂
Majd jó két perc elteltével megunta a sírást és váltott a Mama, mama – nevű hívószóra. Még ekkora sem reagáltam. Kinn füstölögtem a barátnőm előtt, akit mindeközben kedvesen ölelgetett és puszilgatott a lánya, és a szívem majd megszakadt, hogy az én gyerekem ilyent miért nem csinál ilyent soha? Mert tényleg nem egy bújos, kedveskedő, puszilgatós lány Zoé.
Önsajnálatomban nagy csöndre lettem figyelmes, így bementem az ördögfiókámhoz, aki ácsorogva, könnyes szemmel várt már a kiságyban. Megkérdeztem tőle:

– Kedves leszel Miával?

– Ja.

– Engeded, hogy játszon a játékaiddal?

– Ja.

– Jól fogsz viselkedni és nem hisztizel?

– Ja.

Letöröltem a könnyeit, kikaptam az ágyból és semmi jóra nem számítva kivittem újra a barátnőjéhez. És láss csodát, mint akit kicseréltek, kedvesen játszott Miával, egy hangos szó nem volt utána, bármit odaadott neki sírás nélkül, hozzám is odabújt, nyugodt volt és kiegyensúlyozott. Nem hittem a szemeimnek. Tényleg bevált!!! Tényleg működött!!! Erre volt szüksége, hogy megmutassam neki, hogy hol a határ, hogy határozott vagyok, hogy velem nem lehet packázni, hogy én megtanítom őt móresre és kesztyűbe dudálni, hogy jajjj, azoknak akik velem kikezdenek….na, jó, leállok 🙂

Ráadásul mikor az apja hazajött, és mondtam neki, hogy puszilja meg, akkor a szokásos egyujjas dirigálás és parancsolgatása helyett úgy döntött, hogy engedelmeskedik nekem, és megölelte és megpuszilta az apját. Amit nem szokott! Soha! Még engem sem.

Ez már jó egy hete történt, és ő azóta is hozza a formáját. Többször hízeleg, bújik, kedveskedik,nem hisztizik, de ha mégis, akkor sem olyan mértékben, mint előtte. Minden baráti találkozós alkalom előtt megbeszélem vele, hogy viselkedjen rendesen, osztozzon meg a játékokon és ne hisztizzen ok nélkül. És működik. Hallgat figyelmesen, JA szócskával egyetért velem és tényleg kultúráltabban telnek az összejöveteleink azóta.

Annyira örülök neki, hogy végre van egy fegyver a kezemben, amivel hatástalanítani tudom a ketyegő atombombámat, mert már az őrület és kétségbeesés határán táncoltam. Rájöttem,  hogy megvan az ideje a kedveskedésnek, a barátkozásnak, a játéknak, a kedvében járásnak, az igényei kielégítésének, a lelke pátyolgatásának, de ugyanakkor annak is kell adni teret, időt és alkalmat, hogy megtapasztalja, hogy vannak határok, hogy van a tetteinek következménye és igenis a szülők szabják meg ezeket. Előtte, mint általában minden elsőgyerekes szülő – én is féltem, hogy a fegyelmezéssel és szigorral majd  a kreatív kis  lelkébe gázolok, összetaposom az önbizalmát és egy életre szóló sérülést okozok benne. De egy nagy frászt! Működik a dolog, elsőkézből tudom. Azóta jobban tisztel és szeret engem, gyakrabban szót fogad, kedvesebben bánik a barátnőivel, nem hisztizik önző módon a játékai után, hanem kézen fogva sétálgat, ölelgeti és simogatja a barátnőit.

Nehéz viszont megtalálni az arany középutat. Hogy ne legyek túl szigorú vele, hogy ne haragból reagáljak, hogy ne vegyem személyesen a “rosszalkodását”, hogy ne legyek túl engedékeny, hogy tudjam, hogy mi az ami fontos és muszáj megtiltani, és mi az amivel engedékenyebbnek kell lenni. Azt sem akarom, hogy reggeltől estig a “nem szabad” beakadt lemez pörögjön, de azt sem akarom, hogy a feje tetejére álljon, mert nem tudja, hogy hol a határ. Egyszóval: meg kell tanulnom okos vezetőnek lenni. (Na jó, ez több, mit egy szó volt :))

Az okos vezetéshez viszont olyannyira hozzátartozik a dícséretek osztogatása is, mint a tiltás. Tudtára kell adni Zozkának, hogy mennyire örülök,  amikor valami jót csinál, amikor engedelmeskedik nekem, amikor hallgat rám. Erre külön oda kell figyelnem és hangosa örülni neki, megtapsolni vagy megköszönni, amikor visszaviszi a kisszékeit az asztalához, vagy elpakolja a játékait, ideadja önszántából alvás után a cumiját (ami már nagyon jól megy neki), amikor egyedül eszik az asztalunknál, amikor jó irányba dobálja a köveket, amikor megpuszil minket és amikor kedves hozzánk.

Hát tanulunk. Mindketten. Lassan, de biztosan.

Viszont érdekelne, hogy nálatok mik a “kemény határok”? Mi az, amit soha nem engedtek meg a piciknek? Mi az amiben engedékenyebbek vagytok? Hogy néz ki a ti háztartási “szabálykönyvetek”? 🙂 Vagy ha nincs gyereketek, akkor mi lenne ez, a tervek szerint majd a jövőre nézve? (Példának okáért, nálunk soha nem oké az agresszió, ha megüt vagy megdob valakit. A kevésbé kemény határ viszont az elektromos kütyűk használata, telefonomat odaadom neki, néha evéskor is nézheti a videókat, stb)

Szóval kíváncsi vagyok a Ti szabályzatotokra. Ha van kedvetek osszátok meg velem! Előre is köszönöm!