Kis emberek nagy történetei

Zoé világra jövetele

Muszáj megörökítenem az utókor számára a szülésem történetét, különben egyike leszek azon szenilis asszonyoknak, akik pár év távlatából úgy festik le az egész dolgot, mintha legalább a Bahamákon való nyaralásukról beszélnének. Holott erről szó sincs. A terhességet nem véletlenül hívják terhességnek (akármennyire is próbálják szép szavakkal álcázva – mint “várandósság”, “más állapot”, “áldott állapot” – a  jóhiszemű, naív népet becsapni. A terhesség az bizony terhes dolog, a vajúdás meg kőkemény munka (labor, ahogy az Amcsik azt kerek perec kimondják). Még a mai modern kábszerek mellett (epidurális és társai) is nagyon fájdalmas tud lenni.

Az én történetem 2011. augusztus 11-én indult, amikor ugyanis rámtört a fészekrakás. Bizony, jódolgomban elöntött egy hirtelen jött energiahullám (ami azért furcsa, mert előző este szintén a nagy energiától felbuzdulva elmentünk egy 7 Km-es túrára….megőrültél? kérdezhetitek teljesen jogosan), és ahelyett, hogy szépen leültem volna és kivártam volna, amíg mindez elmúlik, én fejveszett takarításba kezdtem. Mondván, hogy nem várhatom ilyen mocskos káddal a hamarosan érkező kisbabámat (hát mit fog ehhez szólni?!) nekiálltam KÁDAT suvickolni egy hatalmas, lógó hassal. Majd miután már levegőt sem kaptam, a padlót kezdtem el térden állva szivaccsal dörzsölni. Lehet, hogy az energiám megjött, de vele egyidőben a józan eszem tuti elhagyott engem. Majd a baba kiskádját is kitisztítottam, főztem, pakolásztam és holtfáradtan lerogytam a székre, és alvásról álmodoztam. Közben megérkezett a Zuram is, és menni kellett a város másik felébe egy csomagot feladni. Ekkor már annyira fáradt voltam, hogy azon gondolkodtam, hogy majd a kocsiban elalszom, és itthon a kényelmes pihe-puha ágyikómban befejezem a sziesztát (ah, tudtam is én ekkor, hogy a java még csak ezután jön). Odafelé a kocsiban érdekes fájás tört rám. Mi a fene? Azt hittem, hogy csak elnyomtam egy ideget ülés közben, az nyilallott be. Rá se ránts, megyünk tovább, közben még poénkodok telefonon a barátnőmmel, hogy lehet, hogy nem tudok holnap babysitt-elni (aha, nagy ész, szülés előtt ezt is bevállaltam) mert lehet, hogy szülünk. Ekkor még én sem gondoltam komolyan a dolgot, viszont egy fél óra múlva (még mindig az úton a kocsiban) egy hatalmasat görcsölt a hasam, szemeim könnybe lábadtak, és felsírtam, hogy én nem akarok még szülni, én ALUDNI akarok. Ekkor már 10 percenként jöttek az “idegbecsipődéses” fájdalmak…ja, én még mindig meg voltam róla győződve, hogy ez még nem az igazi….

Beugrottunk a boltba, hogy legyen valami harapni való a kórházba, ha esetleg mégis…. a bolti hangosbemondóban szólt egy zene aminek a szövege valahogy igy hangzott “ma van a születésnapod, ma van…” Vajon ez egy égi jel?!

Hazaértünk, én hülye meg jódolgomban és fájdalmamban nem tudtam mit kezdeni magammal, kimentem a KERTET MEGLOCSOLNI! Mondom, józan ész ekkor már valahol a Riviérán napozott és csak nagyokat röhögött rajtam a messzi távolból. De a fájdalomtól nem tudtam befejezni, ezért inkább bepattantam a hot tub-ba, remélvén hogy a forró víz majd elűzi a fájdalmakat, és le tudok feküdni, mert iszonyatosan kívántam az alvást, annyira kimerült voltam. De a forró víz sem hozta meg a várvá várt hatást, és én már 4 percenként ütöttem a falat fájdalmamban. Dani folyton erősködött, hogy menjünk be a kórházba, de én félve attól, hogy hazaküldenek “téves riasztás” címszó alatt, ezt az ötletet elvetettem. Minden alkalommal mikor jött a fájás, fel kellett állnom, mert nem bírtam feküdni, levegőt venni, és azt hittem, hogy a halállal nézek farkas szemet, annyira fájt a hullámzás tetőpontja. De amint enyhült egy picit is a dolog, egyből kételkedni kezdtem a szülési fájdalmak hitelességében. Még mindig nem voltam benne biztos, hogy “ez már az”, és minden görcs után győzködtem Danit, hogy ez még nem az, csak jósló fájások, nem kórházozunk még.  (Józan ész, nagyon hiányoztál 🙂 )

Ekkor már éjfélt ütött az óra, kimerült voltam, mint egy ló egy egész napos szántás után, és beadtam a derekam. Menjünk kórházba. Legfeljebb majd ég a pofám, mint a riherongy, ha hazaküldenek. (nem beszámítható félelmei vannak egy terhes nőnek vajúdás közben, mint ahogy ebből is kiderül). Ekkor már 6 órája tartott a vajúdásom. A kórházban megállapították, hogy 6 cm-re tágultam, és bizony “ez már az”! Ekkor nagy kő esett le a szívemről…. nem küldenek haza, nem hallucinálok. Ezzel egy időben viszont be is pánikoltam és örültem egyszerre, mert akkor ez most meg fog történni, ma van a nagy nap….

Szerencsére a nagy fájdalom közepette nem volt energiám pánikolni sokáig, és mivel már minden 2 percben jöttek a kínok, már az alvásról való fantáziáláshoz is túl fáradt voltam. Beszélni sem volt erőm. Hajnal 3kor úgy döntöttem,  hogy adják be az epidurális érzéstelenítést, mert már ölni tudnék (ha lenne erőm) egy kis alvásért.

Bejött egy iszonyatosan kezdő fiatal pasi, aki orvosi asszisztensnek álcázta magát. A vénámat próbálta eltalálni miközben veszett módon, felettébb idegesítően csámcsogott bele a fülembe az agyonrágott rágójával, hülye süketeléssel fárasztva az amúgyis holtfáradt agyamat. A percek óráknak tűntek, én meg segélykérően pillogtam Danira, hogy döfjön már egy kést ennek az agyalágyultnak a hátába, de Dani mindebből a villámszóró tekintetből semmit nem értett, csak mosolygott rám. Ott és akkor megfogadtam, hogy nem csak a nővérjelöltet nyírom ki, amint egy kis erőre kapok, hanem Daniban is jelentős kár teszek mindezért …. csak aludjam ki magam egy kicsit! Had aludjak végre….

A húgyagyú, rágózó majom végzett a dolgával, és beküldték az altató dokit. Megvárta, míg elmúlik az egyik fájdalom hullámom, és jól hátbadöfött. Először ugrottam egyet, majd másodjára már sikerült. Elindította a cuccost, engem meg pillanatokon belül a mennyekbe repített. Ott és akkor bármit megtettem volna ennek a pasinak, aki ilyen örömöt és boldogságot okozott nekem. 🙂 Mást sem akartam, csak egy kis időt, amíg levegőhöz jutok, pihenek és alszok, hogy legyen erőm világrahozni Zoét.

Nálam volt az okos telefonom, amit előtte való nap kaptam, és minden lépését a szülésnek Facebookon publikáltam, mai napig számomra teljesen érthetelen okokból kifolyólag. Ezt is csak a józan eszem Riviérai nyaralásának tudhatom be.

Reggel 6kor elment a magzatvizem és 10kor már állhattunk is neki nyomni. Felébresztettem Danit … mert bár nekem aludni nem sikerült, csak feküdni, ő mindeközben jókat horkolt helyettem is 🙂 Már két órája csak nyomtam , mint süket a csengőt, de sehol senki, semmi. Vénámba kaptam a folyadék utánpótlást, de ez nem volt elég. Ittam a jeges vizet kétpofára két tolás között, mégis úgy izzadtam, mint kurva a templomban. Szerencsére az epi olyan alacsonyra volt állítva, hogy éreztem minden tolófájást, tudtam mozgatni a lábaimat, fel tudtam ülni, forgolódni. Két órás folyamatos nyomás után már úgy éreztem, hogy a tüdőmet kiköpöm, és hamarabb találkozok a belső légzőszervemmel, mint Zoéval. Ekkor már a nővérke is úgy gondolta, hogy megérettem a nagy feladatra, és behívta a dokinőt. Az meg kijelenti, hogy akkor kezdjek el nyomni, mert megszüljük a gyereket. “Tényleg? De jó, hogy jön kedveském, már kezdtem elunni magamat itt szétterpesztett lábbal a nagy semmittevésben.”

De ekkorra már egy deka erőm sem maradt…. (csak annyi, hogy még Facebook-ra kiírjam, hogy pushing 🙂 ). Dani tartotta a jobb lábamat és a fejemet, a nővérke a bal lábamnál ügyeskedett, én meg minden nyomásnál próbáltam Zoé dagi segget a bordáim közül kihámozni, félve attól, hogy szülés után mehetek majd a törött bordáimat is összestoppoltatni. Ekkor már szart sem ért az epidurál, a kínok-kínját éltem át, és úgy éreztem, hogy feladom. Mondtam is a dokinak jóhiszeműen, hogy innentől kezdve húzza már ő ki a jányt, mert én bizony nem kínlódok tovább. De mivel  a feje nem volt még eléggé kinn, hogy a fülétől fogva kirángassák (legalábbis én  így képzeltem el a dolgot 🙂 ) ezért más választásom nem maradt, mint tolni…és tolni…és még tolni….

Egyedül az a dolog éltetett, hogy közölték velem, hogy van haja a babának. 🙂 Nem tudom miért, de iszonyúan szégyeltem volna, ha egy kopasz babát tolok a világra…. megint csak, “józanész”. Ekkor már a nővérke harmadjára invitálta kecsesen Danit, hogy nézzen be a lábam közé és tapasztalja meg a csodát elsőkézből. Ő viszont úgy döntött, hogy már látott eleget, és a jövőbeli házaséletünk érdekében (ha valaha lesz még olyan ezek után) visszautasítja a csábos ajánlatot.

Ezen a ponton engem már minden idegesített. Danit legalább 20x elküldtem fogat mosni, rászóltam, hogy ne vigyorogjon, ha nem mosolygott, akkor meg mi baja, ne legyen ennyire komoly, miért ül, miért áll, miért nem segít, mit fogdos, hagyjon már, gyere ide, takarodj….!!!! Még a kedves, jóindulatú nővérkét is lesissegtem a finishben miközben az segíteni akart nekem lélegezni, és belelihegett a számba.
Szeretném mindezt a szülési fájdalmak okozta irritáltságra fogni, de sajnos mindenki ismer engem, senki nem dőlne be ilyen átlátszó hazugságnak 🙂

És ekkor jött a ring of fire, amire más elnevezést nem is tudtak volna találóbban kitalálni. Zozka feje a finishben volt, és ott megpihent egyet. Azt hittem, hogy szétrepedek ( és repedtem is, amint az kiderült utólag). Se ki, se be, én meg már csillagokat láttam, doki meg magyaráz, hogy nyomjak. Hát nyomjon az, akinek két anyja van, én megyek meghalni, köszönöm. Szemeim keresztbe álltak, csillagokat láttam és meggyőződésem, hogy a szám is habzott már. Kérdezte a doki, hogy meg akarom-e fogni, érezni a fejét a babának kifele jövet. Megfogniiiiiiiii? Akarja a hóhér, látni sem akarom ezt a gyereket, aki engem így megkínzott. Ekkor már annyira fájt, hogy nem voltam beszámítható, és el kell ismernem, hogy volt bennem egy kis harag Zoé irányába, amiért képes volt így a halál küszöbére toloncolni engem. De nem tudtam sokáig időzni ezen a gondolatmeneten, mert már kinn is volt a kis mogyoróm.. akarom mondani, dinnyém …. mind a 3960 gr-jával 2011. augusztus 12-én, 12:46 kor (anyukám születésnapján). Rámdobták úgy véresen, nyálkásan, hófehéren, hogy még tiltakozni sem volt időm.

Igaz, ekkor már nem is akartam. Csak puszilgattam a kis nyálkás tüneményemet, csititgattam, hogy ne sírjon, simogattam a kis buksiját és néztem, ahogy Dani a könnyeivel küszködve értesíti a családtagokat telefonon, miközben a doki alul szorgosan foltozgatta a harci sérüléseimet.

Csak néztem és csodáltam ezt a mini embert. Nem tűnt ismerősnek egyáltalán. Lábujjai szanaszét álltak, két ránc a szeme között mérgesen feszített, szeme kék-zöld foltos a nagy küzdelemtől és nem hasonlított egyikünkre sem. Hirtelen megfordult a fejemben, hogy mi van ha összecserélték valakivel… persze értem én, hogy a köldökzsinór ami kilóg belőlem az még mindig az ő pocakjához van csatolva, tehát fizikaliag ez lehetetlen, de mégis.. olyan idegennek tűnt. Na, de ha  már ezt dobta a gép, akkor  megtartjuk, egye fene 🙂 És milyen jól tettük. Pár óra múlva megjött a szine, szaga és úgy nézett ki, mint egy igazi csecsemő. Ő volt számomra a leggyönyörűbb teremtés, akit valaha is láttam. Szerelmes lettem bele! Az illatába, az érintésébe, a látványába….MINDENÉBE!

Közben észrevettem, hogy a doki még mindig javában ügyködik odalenn, mire megkérdeztem hogy, ” What is taking so long? Are you sewing a jacket out of my vagina down there?” (ezt nagyon szégyellem magyarul leírni, úgyhogy a google fordítóra bízom a piszkos munkát 🙂 ). Kiderült, hogy nem áll el az egyik repedésből a vérzés, és ennek következtében sok vért vesztettem. Valószínűleg ezért ájultam el az első WC felé vezető utamon, miből később feleszmélve jóhiszeműen csak annyit kérdeztem, hogy “Mi történt, elaludtam?” 🙂

Összességében azt mondhatom, hogy nagyon jó élmény volt számomra a kórház,mert világrahoztam a leggyönyörűbb kislányt, egészségesen, különösebb komplikációk nélkül és mindennek tetejébe nagyon kedves emberekkel ismerkedtem meg. Most főleg arra az igen jól megtermett nővérkére gondolok, aki fület kínzó recsegő – ropogó akcentussal bejelentette szülés után, hogy “I’m here to take your blood” …egyből tudtam, hogy egy erdélyi vérszívó vámpírral hozott össze a sors és a hátramaradt aligpárcseppvéremre fáj a foga…és milyen igazam lett 🙂

Hozzászólások: "Zoé világra jövetele" (6)

  1. De bolond vagy ,már ismertem a történetet és mégis egész végig röhögtem amikor olvastam! Majd a második gyermeknél te mondod majd a dokinak ,hogy mikor mit csináljon .Ha el nem felejted addig ezt a történetet!

  2. Egyet értek mamival:)Bolond vaggyyyyyy:DDDDe imádtam mindennel együtt a szülésed!:)
    Puszillak Csajszi!

  3. Marcziné Patai Anita szerint:

    Nagyon jó sztori! Ahogy olvastam, olyan volt mintha én is ott lettem volna, de komolyan ezt kérdezted a dokitól? Soha nem jutna eszembe ekkora marhaság, jót nevettem rajta:-)

  4. Jaj milyen kicsi susu vagy 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Címkefelhő

%d blogger ezt kedveli: