Változások kora

Mint ahogy az lenni szokott, amint megírtam a 9 hónapos bejegyzést, Zoé újabb dolgokat kezdett el produkálni.

Például, már nem csak két fogas a mi Csibuskánk, hanem alul áttörte magát a harmadik fogacska is. Sőt, bedagadt a másik oldalon (ugyancsak lenn) a negyedik fog helye is, és az is a felszínre törni készülődik. Úgyhogy alul lassan kibújik az egész fogsora, míg felül továbbra is egy kis fogatlan mámika marad. Érdekesen fogzik, azt meg kell hagyni.

Továbbá tud már egyedül járni. 8 hónaposan tette meg az első 3 kapaszkodás mentes lépését, és most, így 9 hónaposan már egyedül, kapaszkodás nélkül végigsétálja a szobánkat.

Ennél a videónál későn kaptam észbe (no, meg kamera után), így már csak a séta végét sikerült elkapni:

De aztán megismételtük előlről is, és ez a felvétel már jobban sikerült:

Mivel általában minden nagyobb mozgásfejlődés (ülés, mászás, állás) előtt nehezen alszik, rángatózik, gyakran megébred, így a mostani szitu sem különb, csak talán annyival, hogy mindezt megfűszerezi egy fájdalmas fogzási sorozat is. Éjszaka minden ÓRÁBAN felébred ő is, és mi is, így mindennek az eredménye egy nappal abszolút nyűgös ölbebaba és egy holtfáradt, ráncosodó, 70 évesnek tűnő, korosodó anyuka. Ebben van részem nap, mint nap:

De mivel soha egy helyzet sem tisztán fekete vagy fehér, rossz vagy jó, így a Jin Yang jelenség itt is megfigyelhető. Eddig picit aggódtam, hogy nem lesz kivel éjszakába nyúló traccspartit tartanom, mivel a gyerekem nem volt hajlandó az uff szócskánál többet kiadni magából. Viszont úgy tűnik, hogy a járásfejlődéssel párhuzamosan a nyelve is megeredt és most már a gá gá gü gü hangocskákkal is elszórakoztatja a kedves anyját. Sőt, nem csak beszél, hanem már egyenesen olvas is. Annyira szeretem hallgatni a hangját, olyan jó érzés.

Emellett nagy cinkostársai lett a kutyáknak, állandóan püföli őket, azok meg szó nélkül hagyják. (Bár az én naív lelkem szereti azt gondolni, hogy nem püfölés az, hanem valójában csak elhadart simogatás. ). Az etetőszékéből a minap arra lettem figyelmes, hogy nagy kuncogások és vihorászgatások közepette Zoé titkos húsfalatokkal akarta megvásárolni Cheyenne szeretetét, aki disznó módon nem tiltakozott egy percig sem, hanem óvatosan, de annál nagyobb lelkesedéssel fogadta a dugi falatokat. (Annyira szeretem azt ebben a kutyiban, hogy olyan óvatos az ilyen pici ujjacskákkal, és még véletlenül sem harapja vagy sérti meg őket. Kis drága…)

És ha már ennyi videót felteszek, akkor még azt is megosztom, ahol is pelenkázás közben ő úgy döntött, hogya pucér popsijával inkább elmegy egyett gyúrni és súlyt (azaz bilit) emelgetni.

Úgyhogy kijut  nekünk most a rosszból, de a JÓBÓL is bővem, ezért inkább nem is panaszkodom. Csak befogom a lepénylesőmet és reménykedek, hogy az a nyavajás hátralevő 17 fog is mihamarabb előmerészkedik.

 

Nagy utazás II.

Zoéval lerobogtunk Szegedre kettesben. A vonaton reménykedtem, hogy majd a monoton zajra és rázkódásra bealszik és könnyű dolgom lesz vele (álmodik a nyomor), de ehelyett állandóan mászkált, idegeneket taperolt, csomagkat fogdosott és sírt ha az Ergo-ban megpróbáltam alvásra kényszeríteni. Volt egy pillanat, amikor már annyira kikészültem a fáradtságtól és a kínódástól, hogy egy fél tizedmásodpercre átvillant az agyamon, hogy kiröpítem a robogó vonat ablakán. De nem tudtam volna elfogadható magyarázatot adni a vonatállomáson ránk várakozó nagymamának az unokája hollétéről, és bár leszállhattam volna félúton a vonatról és új személyazonossággal új életet kezdhettem volna,  megfelelő alvilági összeköttetés hiányában ez a terv is füstbe ment. Így tovább rázogattam a méltóságos seggét a vonatnak egy olyan hangosan zúgó részében, ahol még a morbid gondolataimat sem hallottam meg, és az út utolsó 15 percében sikerült végre elaltatnom a holtfáradt gyermekemet. De amint leszálltunk a mozgó vonatról az ő szemei egyből kinyíltak.

Megérkeztünk az aprócska kis panellakásunkba, ami normál körülmények közt nem is olyan aprócska (kivéve a konyhát, mert az még hangyacolstokkal számítva is abszurd módon minimális), de így összesen 7 embernek meglehetősen klausztrofóbiás élményt nyújtott. Anyukám és nővére gondozásukba vették a kis csibészünket és én nyugodtan fellélegezhettem végre, mert a változatosság kedvéért most nem nekem kellett szórakoztatom és cipelnem Zoét, hanem újra teljes embernek érezhettem magam. Mivel a jóhoz hamar hozzászokik az ember, nekem sem kellett sok idő és erőlködés, hogy megszeressem az új felállást. Vicceltek? Nyugodtan ehettem és ülhettem a számítógép előtt anélkül, hogy valaki matricát játszana rajtam és nyígva- ríva a gatyámat tépkedné, hogy foglalkozzak vele. Arany életem volt! Közben ott volt a pótnagyi anyukám nővérének szerepében, aki sütött-főzött nekünk minden szépet és jót és pesztrálta a minimanót, mikor az első számú nagyi kikészült. Igazi többemberes munka ez a Zoé az biztos.

A konyhában beavatták Zoét a szakácsmesterség rejtett titkaiba is, amit ő természetesen nagyon élvezett.

 

Pótnagyitól kapott Z. egy csinos kis kék rucit fehér sapekkel és egy kék válltáskával, amiben nagyon vagányul feszített és pózolt a kameráknak. Nagggyon gengszter!!!

 Majd megérkezett Dani is másnap és élvezve a beépített babysitter szolgáltatást, újra fiatalnak tetettük magunkat, és belevetettük magunkat a vad éjszakai életbe. Első éjszaka salsázni mentünk, de az lehet, hogy nagy hiba volt.

Régóta közismert tény, hogy Daninak és nekem (salsa sznob-nak) nem szabad (egyenesen TILOS!!!) együtt egy salsa térségbe betennünk a lábunkat. A salsa az egy olyan tánc (mint általában a társastáncok többsége) ahol a pasinak feltétlenül tudnia, hogy mit csinál, különben lőttek az egésznek. Dani pedig soha nem tanult salsázni. Bár próbáltam tanítgatni pár haszálható lépésre, amivel az ember még el tud vegyülni a tömegben mindenféle feltűnés nélkül, de ez sem hozta meg a várva várt sikert, és mint az előző 2 alkalommal mikor bepróbálkoztunk, úgy most is vitába fulladt a salsa próbálkozásunk. Ugyanis amikor Dani megtanul egy lépést, akkor hirtelen olyan önbizalom lesz úrrá rajta és úgy megtáltosodik, hogy az ő képzeletében Fred Aster kutya faca mellette, és úgy elkezd engem totál off ritmusban ide-oda rángatni a táncparketten, mint a riherongyot. Nekem erre felforr az agyvizem és a kínlódás kiül az arcomra ordítva. Dani nagyon szeret -és tud- vad vizi evezni és jó is benne. Ezt a fajta irritáltságot az ő nyelvére talán úgy tudnám lefordítani, hogy értse, hogy min megyek keresztül, hogy képzelje el, hogy be kéne ülnie abba a csónakba, amit én irányítok, és én -miközben ő tanítani próbál engem - elkezdenék az evezővel össze-vissza kapálózni, evezni, és belevezetném magunkat a legrosszabb örvénybe, majd a csónakunkat fejreállítva ott vergődnénk szégyenszemre mindenki előtt, vizesen és sebesülten. Erre a példabeszédre megcsillant az értelen Dani szemében, és leültünk iszogatni. Az jobban megy mindkettőnknek.  Azt hiszem, amint Zoé elég nagy lesz, hogy lepasszoljam a nagyinak, közösen táncórákat fogunk venni, hogy összecsiszolódjunk. De a következő buli est már jobban sikerült.  Egyszerű, mezei diszkóóóba mentünk öcsémmel és a haverjaival, ahol sima füves, rángatózós zenét játszottak. Ott már nem volt mit elrontani és a hangulatunk is sokkal jobb volt. Táncoltunk, szórakoztunk és hajnal 4-kor Danival hazaosontunk, mondván, hogy nem a mi öreg csontjainkra volt szabva ez a vad bulizós életmód. Épp időben értünk haza a hajnali szoptatáshoz.

Ami érdekes volt még számomra, az az autóvezetési tudományom drasztikus hanyatlása odaát. Egyik nap beült a három tyúk nő az autóba, vásárlókörúttal a tervünkben, gyereket az apjára hagytuk. De csak a parkolóig értünk el férfi segítség nélkül, mert szégyenszemre a kocsiban már telefonos segítséget kellett kérnem. Mivel nem tudtam, hogy ahhoz, hogy a kocsit rükvercbe (?!) tegyem, és ne pusziljam meg a tőlem 2 cm-re rettegő fát, le kellett nyomnom a sebváltót. Majd elindultunk, és hátulról megszólal Ildi:

- Az a lámpa piros volt, nem?

- Lámpa? Milyen lámpa? – kérdeztem én naív őszinteséggel a hangomba, és onnantól kezdve három rettegő vaktyúkszem pár leste az előttünk álló út minden szakaszát, lámpáját, gödrét és padkáját.

De nem volt a helyzet másképp akkor sem, mikor a buliba vezettem a 4 részeg pasiból álló utastársaságot, akik valószínűleg seggrészegen kevesebb hibát követtek volna el, mint én szín józanon. (most belegondolva, lehet, hogy pont ezzel volt a gond ).

Odafele öcsém megszólal, hogy az első lehetőségnél forduljak balra, én meg azon nyomban balra tekertem a kormányt, bele az egyirányú utcába. ( Hééééjjj, nem mondták, hogy az első SZABÁLYOS lehetőségnél … ?!) Gond csak az volt, hogy a  behajtani tilos táblát előkelően figyelmen kívül hagyva menetiránnyal szembe érkeztem, ők meg hátulról üvöltenek, hogy Jéééééézzzzuuuuussooom, gyorsan, taposs a pedálra, nyomjad neki….és most fordulj be a mellékutcába!  Megúsztuk és a részegek egyből kijózanodtak hátul. Majd hazafelé behajtottam a buszsávba, átgázolva a magas cickó alakú beton félgömbökön, de ezen kívül három tábla is figyelmeztetett a művelet szabálytalanságára – tudtuk meg a piros lámpánál mellettünk várakozó rendőr bácsitól, aki arra biztatott, hogy inkább benzinre költsük el a pénzünket, ne bírság fizetésére. Francba már ezekkel a láthatatlan mini kódolt táblákkal.  De látta rajtam, hogy nőből vagyok és nem beszámítható, így ezt is megúsztuk, hazaértünk és én ezek után nem fitogatattam tovább vezetési tudományomat.

Szegedi fénypontok:

- Öcsémnek csináltunk pár babás model képet a jövőbeli model karrierjét megalapozó portfóliójába. :) (Nem mellesleg, ezek a képek Fészbukon is nagyon jól mutatnak, sőt, a lányok szívét is azonnal csöpögősre olvasztják.)

- Strandoltunk a szegedi élményfürdőben, ahol megérkezés után szomorúan konstatáltam, hogy fürdőruhámba már nem férek bele, legalábbi ami felső szintet illeti, és a cickóim állandóan menekülőre fogták a dolgot. A dilemmám, miszerint a  felső része szégyenletesen összement a két éves hosszú, sötét szekrényben való várakozás során vagy a csajaim kihízták  ketrecüket a szoptatás következtében, még nem tisztázott. Rögtönzött megoldásként magamra kaptam a spagettipántos fekete fölsőmet, és bár úgy néztem ki, mint egy elcseszett, stílustalan hajléktalan, nem zavart. Sokat pancsoltunk Zoéval majd miután elfáradt, nyugóvóra szenderült és húzta a lóbőrt, míg nagyiék vigyáztak rá, mi meg Danival élveztük a jobbnál-jobb és félelemetesebb csúszdákat. Félelmetes, de nem csak a meredekségük, hanem a fürdőruha ruhaszaggató képességük is. Mikor vízbeérkeztem a sokadikról, ijedten vettem észre, hogy nem csak az alsófertályamat sikerült fájdalmasan felszántani, hanem még a bikinimen is egy éktelen nagy lyuk meredezett.  A vízből kilépve dicsekedni kezdtem ezzel nagynénémnek, sőt, még a farpofák közti horzsolt vágatot is felvillantottam, aztán pedig pironkodva vettem észre, hogy az úszómester mindennek a sztriptízmutatványak a szemtanúja volt, és azt sem tudtam, szégyenemben a lyukas hátsómat, vagy a égővörös pofámat mutassam  feléje távozáskor. De jó volt szaunázni, úszkálni, gyógyfürdőzni, babócával pancsolni….nagyon jó volt.

- Csináltunk egy mini Budapest Reload-ot, ezúttal Bácsalmáson, ahol egy nap alatt meglátogattunk 5 családot. Jó volt újra találkozni a rég nem látott rokonokkal, barátoklal és rengeteg ajándékkal, könyvvel és szép emlékkel tértünk haza. Zoé úgy kifingott a nap végére, hogy alvás közben még a falra is felkenődött, de az sem zavarta.

- A legemlékezetesebb pillanat talán mégiscsak az volt, amikor anyukám összetűzésbe került egy ártatlan fával, és alulmaradt a harcban. Átsétáltunk az egyik ismerősünkhöz babalátogatóba, és az odaúton anyukámnak már nem jutott hely a kitaposott ösvényen, így ő a füvön jött velünk egészen addig, míg a heves beszélgetés közben egyszer csak ki nem ugtott elé egy fa, és anyukám egy hatalmas koppanás következtében, mint egy kígyó, felcsavarodott rá. Visszanéztünk Ildivel mindketten, és csak annyit láttunk, hogy anyukám szoros testi kontaktusba került a fácskával, összeölelkeztek, mint a friss szerelmesek, szemüvege elferdülve, szemet behúnyva, csillagokat látva és szédülten. Homlokán hirtelen kinőtt az eddig ismeretlen sziámi testvére, így mire megérkeztünk a célállomásra, benyitva egyből jégért vagy fagyasztott borsóért esedeztünk. Kapott is szegény anyukám, aki ekkor szerintem még mindig nem tudta, hogy hol van és épp mi történthetett vele, mitől van világvége hangulata és miért lát mindenből duplán?! Majd a nap végére már visszahúzódott kicsit a betolakodó idegen, és a következő napokban folyamatos színváltoztatással biztosított anyukám számára ingyen sminket a szemén… gond, csak annyi, hogy csak a jobb szemére jutott a természetes festékből.  Mivel az ütközetkor a sokk hatására elfelejtettem fotózni, így Danival visszamentünk, hogy újrajátszuk a jelenetet és dokumentáljuk a fa szívén ejtett szerelmi sérülést.

Így csavarodott össze anyukám és a fa.

Ilyen nyomott hagyott anyum a fa szívében (szívtipró)

Vendégségben a fagyott borsó és csillagok társaságában.

Végül, de nem utolsó sorban anyum második, ideiglenes feje.

- Majd elérkezett a hazaút.    Éjjel 1kor indultunk el Szegedről a reptérre -mondanom sem kell, egy szemhunyást sem aludtam éjszaka – majd reggel 6-kor újra útra kelt a gyerekcsorda. Immáron még egy férfivel gazdagodva,ugyanis időközben Dani ideiglenes feleségének a hivatalos férje is befutott. A visszavezető út sokkal, de sokkal nehezebb és fárasztóbb volt, rengeteg könnycseppel tarkítva ( mind gyerek, mind felnőtt részről). De megérkeztünk. Itthon vagyunk. A megszokott körülményeink közt, megszokott lakásban. Zoé olyan fáradt volt mikor hazaértünk, de amint meglátta a járássegítőjét, egyszerre nevetett és sírt is tologatás közben. De lehet bármilyen jó is itthon, azért nap, mint nap eszembe jut, hogy mennyire jó dolgom is volt otthon a két pótnagyival, akik sütöttek-főztek ránk, ingyen babysittel-tek és volt akikkel estékénk magasröptű filozófiai kérdésekről tudtunk elmélkedni egy pohár bor kíséretében és hangos röhögések közepette. Ahhhhhh, nagyon hiányzik minden és mindenki otthonról, a finomabbnál finomabb péksüteményektől kezdve a barátok és rokonokig minden. Elmondhatom, hogy egy felejthetettlen és nagyon szép, izgalmas és mozgalmas 3 héttel gazdagodtunk az utunk során. 

KÖSZÖNJÜK MINDENKINEK A SOK SEGíTSÉGET ÉS AJÁNDÉKOT!

Doktor Bubó, avagy Dr. Bunkó

Dokikeresőben vagyunk. Nem mintha Zoé beteges lenne, mert szerencsére eddig még nem volt az, kivéve azt az orrfolyásos mizériát Magyarországon, viszont soha nem lehet tudni, és azért jó lenne, ha lenne egy megbízható, jó dokink akihez fordulhatnánk, ha gond van. Idekinn ugyanis nem körzet szerint vagyunk berendelve dokikhoz, hanem mindenki odamegy ahova ér….azaz ahová a biztosítása ér. (Bonyolult a eü.biztosítási rendszer idekinn, nem is megyek bele részletekbe). Lényeg a lényeg, tegnap elfogyasztottuk az immáron harmadik orvosunkat (ezúttal pasi volt az áldozat), de nem túl sok sikerrel.

Pedig az első benyomásom a rendelőről tök jó volt. Már eleve két ajtó volt, amin be lehetett menni, az egyik rendelő a ténylegesen beteg pácienseknek, másik az egészségeseknek és a két várakozónak a légtere  is el volt különítve, de egy üvegfalon keresztül át lehetett látni. Szerintem zseniális ötlet. Még itt kinn sem láttam ilyent, nem hogy otthon. Szegeden, mikor Zoénak szájpenésze lett (erről majd máskor írok bővebben), elmentünk a sarki dokihoz, aki miután lecseszett minket, hogy miért nincs biztosításunk (hozzáteszem teljesen jogosan!) megállapította, hogy nem tudja megállapítani, hogy végülis az szájpenész-e vagy sem?! De amíg a várószobában vártunk a sorunkra a különböző krákogó, tüsszögő, taknyoló gyerek között azon gondolkodtam, hogy ha esetleg befelemenet nem is volt semmi baja Zoénak, kifele már biztosan gazdagabbak leszünk. Úgyhogy ez az elszeparált rendelő nagyon bejött nekem…de azt hiszem itt a végére is értem, ami a helyről alkotott pozitív listapontokat illeti.

Bejött a pasi az első találkozóra, és már azzal kezdte, hogy látja hogy cumizik a gyerek, és neki is volt egy gyereke, akiről az anyja mindig azt hitte, hogy kell neki a cumi, és érdekes módon, mikor ő vigyázott rá, akkor soha nem volt a cumira szükség. Továbbá a cumi használata miatt lesznek a gyerekek orálisan fixáltak, azaz mindent a szájukba tesznek. Erre a mondatjára már kitisztult a mágikus megdicsőült fátyolfelhő, ami a szememet eltakarja egy doki láttán, és rákérdeztem, hogy tényleg amiatt dugdos-e mindent a szájába, mert néha cumizik?! (WTF?????) Erre meg felröhög, mint aki beszívott, és vállvonogatva hahotázik, hogy hát ő ezt honnan tudná, nem kutató meg különben is az ilyen összefüggéseket nem lehet tudni….Hát akkor meg minek pofázik ilyen baromságokat annyira magabiztosan?

Miután megmérte a kölköt keresztbe hosszába, megkérdezte, hogy mit eszik és hányszor Zozó. Mikor megtudta, hogy még mindig szopizik és este is szopizik párszor, hirtelen vérszemet kapott. Nekem esett, mint bolond borjú az anyjának, hogy ilyent nem csinálhatok, mivel majd pár év múlva szívhatom a fogamat, mert a gyerek összes foga ki lesz rothadva a szájából a megaludt tejtől és különben is az ekkora gyereknek már át kell tudnia aludni az éjszakát és nem kell megéheznie. Akartam mondani, hogy az ekkora férfinek meg már tudnia kéne kultúráltabb f*szságokat beszélni, de inkább lenyeltem és okosan bólogattam tovább. Annyira okosan mégsem sikerült a bólogatásom, mert az arcomra kiültek a belső gondoltataim, olyannyira, hogy még egy ilyen fafejű is leolvashatta, hogy a hátam közepére nem kívánom a jótanácsait, és meg is jegyezte, hogy én úgysem fogom tudni hagyni a gyereket, hogy álomba sírja magát, mert én gyenge vagyok. Miután GY.P. (gyenge pöcs) státuszomat felállítottuk, azzal vagdalózott tovább, hogy ha mindig azt csinálom, amit a gyerek akar, és ugrok minden nyekkenésére, akkor majd 4 évesen a gyerek ott fog fetrengeni a bevásárlóközpont közepén hisztibe fulladva és én ott fogok toporogni körülötte, hogy “ugyanmár édesszivem, mondd mit akarsz”, és én azonnal megadom!. Nem beszélve arról, hogy az egyik ismerőse is olyan anyuka volt, aki reagált minden sírására a gyerekének, és az most tinédzser és a pasijánál alszik és nem akar hazamenni…. (mivaaaaaannnn?!?!??!)

Erre felvilágosítottam, hogy általában a 3-4 éves gyerekek már képesek szavakba önteni a modanivalójukat, de ha mégsem, attól még elég jól értik az általam kimondott szót, és lesz másik eszköz a kezemben a gyerekneveléshez. Most viszont Zozó még csak sírni tud, ha valami nem jó neki, nem tudja szavakba foglalni a baját és ezért nem haragudhatok rá és nem vádolhatom. (Különben is, tudtommal ezek a hisztirohamok a korral járnak, nem véletlenül nevezik a két éves korszakot a terrible two’s nak, függetlenül attól, hogy szoptatták-e este őket vagy sem). Amikor meg tinédzser lesz, akkor meg már úgysem működik sem a fülük sem az eszük, úgyhogy arról a korszakról kár is most aggódni.  Na, itt megint elhallgatott és csak nyelt nagyokat és  folytatta tovább irritáló vihogását. Én nem mondom, hogy ez a fajta elképzelés, miszerint a gyereknek át kéne tudni aludni az éjszakát tökegyedül egy sötét szobába teljesen földtől elrugaszkodott és kivitelezhetetlen, de hogy ez a fajta párbeszéd, méghozzá ilyen kinevető, gúnyos stílusban az ELSŐ találkozókon nem éppen alapozza meg a jövőbeli felhőtlen,bizalomteli doki-páciens kapcsolatot, abban egészen biztos vagyok.

Mindeközben Dani nagyon élvezte a párbajunkat, és csak még jobban adta ennek az idióta eszelős alá a lovat a bólogatásával és a vigyorgásával, amiért természetesen odakinn jól meg is kapta a magáét később. Mivel szóbakerült az is, hogy Zoé egy szobában alszik velünk, ez is egy jó pont volt arra, hogy tovább szapuljon engem és a szaranyaságomat. Mindenáron ki akarta rakatni Zoét a szobából, sirattatni egész éjszakán keresztül és mindeközben azt magyarázta, hogy ő afrikában nőtt fel, ahol egy hangyafasznyi szobában laktak és aludtak úgy 6-an. Na már most hogy ez hogy is igazolja az ő filozófiáját és ezt hallva én miért is kéne egyből átköltözzek a másik szobába (vagy ha rajta múlna, egy másik városba is) az mai napig nem világos számomra?!

Közben meg mondtam neki, hogy ha már végülis dokivizitre jöttünk, és nem életvezetési tanácsadásra, akkor vessen már egy pillantást a gyerek kutacsára is (ami a szegedi dokinő szerint túl nagy a korához képest) és ha már ott van, akkor megnézné-e a nyelvét is, hogy végülis szájpenész-e a dolog vagy sem?!

Megtapintotta, és azt mondta a két vihogása közt, hogy hát nem nagy, de végülis nagy, de hát mit kell ezen aggódni, mert ha nagy is, mit tudunk ellene tenni? Semmit….

Majd a száját is megnézte, és mondja, hogy ez nem penész. Erre mondom, hogy minden reggel ott van az a cuccos, mi van, ha csak a penész kezdete, azért ilyen ahlvány? Mire a válasz az volt, hogy hát ha a kezdete, akkor is ő ezt honnan tudná? És különben is, mit tudunk ellene tenni? Semmit….

Na, aztán belenézett a fülébe és azt mondja, hogy lehet hogy Zoénak volt fülgyulladása, de mivel kiderítette, hogy még nem volt láza es nem volt beteg, meggondolta magát, és mondta, hogy végülis nem biztos, hogy volt fülgyulladása, de ha mégis, akkor is mit tudunk ellene tenni?! …. Kitaláltátok … Semmit…

Az agyamat eldobom.

A legabszurdabb az egészben az volt, hogy miközben kiselőadást tartott nekem arról, hogy a gyereket mindenképpen karanténba kell helyezni és azon kívül is egy másik kontinensre éjszakára, plusz még véletlenül se közelítsek a gyerekhez cickóimmal este 6 után, nehogy már csak a látványától fogszuvasodást kapjon szegény pára, a háttérben mindvégig ott lógott Dr. Sears óriásposztere, aki köztudottan a kötődő nevelés szülőatyja, és lépten-nyomon az együttalvást, gyerekhordozást, igény szerinti szoptatást és baba szükségletének azonnali kielégítését prédikálja. De még mielőtt rákérdezhettem volna erre a paradox jelenségre, úgy kiviharzott hogy már csak a maga mögött elhúzott porfelhőn keresztül hallgathattam az irritáló vihogását.

Azt hiszem, hosszú út áll még előttünk, míg rátalálunk az egy jó dokira, az igazira. De addig is mit tehetünk?! Semmit…..

Kedvencek

A szegedi gyanúm, miszerint Zoénak erős bilifétise van, ma bebizonyosodott. Magyarországon is folytattuk a bilizést, és az egyik hercegnős, rózsaszín mini bilibe sikeresen is produkált minden nap, de a másik, ami egy kisszéknek volt álcázva, az inkább emlékeztette Zoét az otthoni tologatós járássegítőjére, mintsem egy pottyantós budira. Egész nap csak tologatta, húzogatta, emelgette és dobigálta azt a székes bilit.

Ma meg hiába hevert a szobánk padlóján egy járássegítő háromszög meg egy kismotor, amibe általában belekapaszkodik, ő mégis úgy döntött, hogy az emeletes londoni double-decker bilijét szétberheli, és azt tologatja inkább fél órán keresztül….térdenállva….

És ha már a kedvenceknél tartunk, mostanában a bilitologatáson kívül szeret még függönyöket húzogatni, bújócskázi mögöttük. Valamiért azt hihetetlenül viccesnek tartja. Na, meg a kutyákat. Ha labdát dobok nekik vagy csak magamhoz hívom őket, Csibikém már hasát fogva fetreng a röhögéstől. Továbbá szeret még könyveket, ajtókat nyitogatni-csukogatni, golyó alakú dolgokat harapdálni és játszásiból csipegető stílusban evést szimulálni…… és hogy teljes legyen a kör……azt is biliből. Belenyúl a kis mancsával, összecsippenti ujjait, és a láthatatlan ( de annál finomabb) képzeletbeli falatkákat a szájába helyezi, és még elégedetten, jóllakottan nyammog és nyögdécsel is hozzájuk. Még szerencse, hogy jól kitakarítottam előtte a trottyantóját. :)

 Megzabálom, olyan hihetetlenül édes!!!!

(Csak a végét sikerült elkapnom, de ezt csinálta úgy 10 percen keresztül egyhuzamban)

Nagy utazás I.

Ez is megvolt. Letudtuk. Megcsináltuk és túléltük. Nem volt könnyű, de megérte.

Az egész ott kezdődött, hogy már a reptéren a beszállásra várakozva szúrós pillantásoknak voltunk kitéve, mivel a 4 gyerekből, 2 nőből és 1 férfiból álló népes csordánk nem éppen nyújtott bíztató kilátást egy csendes, nyugodt és sírásmentes (felnőtt és gyerek részéről) repülőútra. Nem beszélve arról, hogy Danit, az egy szem férfit és az őt körülvevő  háremet látva az ember akarva- akaratlanul is könnyen asszociál a Sister wives nevű sorozatra, egy fundamentalista poligámista mormon család híres valóság showjára. Nem vádolom őket, mivel mind a négy gyerek a szőke hajával inkább hasonlított Danira és a lájtos fürtjeire, mintsem a két sötétbarna hajú anyjukra, tehát még ha próbáltuk volna sem tudtuk volna letagadni a helyzetet. Na már most, hogy a szúrós tekintetek a feltételezett hitvallásunknak vagy a 4  zajos gyerek jelenlétének szólt nem tudtam kideríteni, mivel túlságosan lefoglalt az, hogy fejemet a homokba dugva, szememet mélységesen lesütve próbáltam láthatatlanná válni és mellőzni mindenféle szemkontaktust a háremen kívülállókkal. De mindenki meglepetésére az út nem volt olyan vészes, mint amilyenre számítottak/tunk. Sőt, a 18 hónapos ikrek végigaludták szinte az egész utat, az 5 éves kissrác videózott és Zoét majdnem kilógattam a repülőből, mert a 16 órás útból kemény 2 (mondom KETTŐŐŐŐŐŐ!!!!!) órát volt hajlandó aludni. Míg Dani és az ikrek anyukája csendben elücsörögtek a székükben egy-egy békésen szunyókáló deddel, addig én róttam a köröket, kézenfogva sétáltattam, négykézláb másztattam Őkelmét fel-alá a repülő seggszélességű folyosóján, játékokkal szórakoztattam, papírfecnit tépkedtettem, ERGOban segget ráztam, szoptattam, és gyerekörökbeadás gondolatával flörtöltem (örökbefogadó jelentkező híján az ötletet elvetettem). Amsterdam volt a töréspont. Ott kellett átszállni még egy 2 órás repcsizésre, de a 9 órás kínszenvedéssel a hátunk mögött úgy kikészültünk, hogy csak egy hajszál választott el a sírástól és a fehér kényszerzubbonytól. A 2 órás utolsó nekifutáson volt a legnehezebb Zoéval bírni. Nem, nem sírt, de olyan fáradt volt, hogy még azt is elfelejtette, hogy fél az idegenektől, és eltökélt szándéka volt, hogy a mellettem ülő szakállas, idősödő, félelmetes külsejű pasiról mindenáron letépje a bőrdzsekijét. Miközben megpróbáltam Zozót felvilágosítani a személyes tér betartásához fűződő illemszabályról, a szemeim majd leragadtak a fáradtságtól, mivel nem hogy az éjszakába nyúló repülőúton nem aludtam egy szemhunyásnyit sem, de még előtte való északa sem tudtam aludni az előttem álló útból adódó izgalomtól és stressztől…később aztán azon stresszeltem, hogy nem alszok és akkor még inkább nem tudtam aludni.

De megérkeztünk. Meglepő módon mindenki beszélt magyarul és értette amit mondtunk. Mi meg már úgy hozzászoktunk ahhoz, hogy bárkiről bármit mondhatunk büntetlenül, hogy kemény erőfeszítésünkbe került ömagunk moderálása.

Bár Zoé nem sírt a repülőn, mindezt a kimaradást bepótolta a lakásig vezető autóúton. Teli tüdőből. Őrjöngve. Olyannyira, hogy ki kellett vennem az autóülésből (menet közben….pssszttt!), mielőtt kiköpi a tüdejét, hogy egy kicsit megnyugodjon.

Az időeltolódással (jetleg) kemény gondok voltak, mivel a 9 órás különbség azért elég ütős tud lenni így egy nap leforgása alatt. Ezért Z. az első hétben rendszeresen felébredt hajnal 3kor kakilni (ezúttal magyar biliben természetesen ) és hajnal 4kor frissen- fürgén kipattantunk mindannyian az ágyból, szidván a lusta magyar népséget, akik még ilyenkor nagyban horpasztanak a meleg ágyikójukban. Untuk magunkat kegyetlenül, mert a boltok is csak 7kor nyitottak és mit lehet addig csinálni egy hajnali fecskének? Hát legyalogoltunk a Moszka térre (akarom mondani Széll Kálmán térre ….mekkora baromság!?) gyerekkel a hasunkon róttuk a várost. Reggel 8ra haza is értünk, és olyan fáradtak voltunk, mintha egy átbulizott vad rave partiról estünk volna haza. Az első hetet Budapesten, Dani rokonainál töltöttünk. Ezt a hetet összefoglaló néven pofavizit koncentrátumnak nevezhetném. Minden nap 2-3 helyet, embert, személyt, barátot, rokont, kutyát, macskát és konyhaasztalt látogattunk meg, mindenhol finomakat ettünk, és Zoé rendszerint mindig máshol ébredt fel mint ahol elaludt. Szegény gyerek, körbealudta az egész rokonságot. És körbeporszívózta, mivelhogy minden lakásba betérvén nem inni- és ennivalót kértünk hanem porszívót. Zoé még szortyogott elég rendesen, így sikeresen leteszteltük és felavattuk minden egyes lakás porszívóját. Voltak, akik izgulva a pálya széléről drukkoltak  a művelethez, legtöbben közönbösen reagáltak rá és két személy (naná, hogy férfi…nagypapa és egy barát) egyenesen kiviharzott a szobából eme középkori inkvizíciós vallatóeszköz láttán (és titokban a Gyermek Védelmisek telefonszámát keresgélték  a telefonkönyvben).

Szerencsére Szegeden már elmúlt a takonykór, így nem volt szükség továbbá az orrszívó-porszívóra, de mélységesen egyetértek az egyik barátnőm mondotta nagy bölcselettel, miszerint az orrszi-porszi a világon a legjobb találmány a melltartó után. (Ugye Gru ). Sőt, még arra is megtanított, hogy ha az orra melletti arcrészt félrehúzom, akkor sokkal dzsúszosabb lesz a zsákmány, kijön minden trutyi könnyen-vígadva-nevetve. Ez az új módszer szabályosan élvezettel töltött el a síró gyerek szippantózása közben.

Következzen a budapesti hetünk fénypontjai:

- Megérkeztünk a külön számunkra biztosított lakásba, amit ezúton is hálásan köszönünk. Nagyon szerettünk ott lenni és nagy segítség volt számunkra. Kicsomagoltunk ….

- Zoénak rendeztek egy bulit, ahol Zozó sok kedves ismeretlentől kapott rengeteg ajándékot. Ezúton is köszönjük szépen mindegyiket, sokat játszunk velük és mindegyiket nagyon szeretjük.

- Nagypapával, nagymamákkal való találkozás és a sok kedves baráttal és ismerőssel együtt töltött idő is felejthetetlen volt számunkra.

- Pici mosolygós, vigyorgós, flörtifecske Patrikkal is élmény volt együtt lenni, aki elmúlt 1 éves és sokkal csinosabb lábikókkal büszkélkedhetett, mint a mi kis szumóbirkózó leányzónk. Olyan édesek mindketten, nem tudtam betelni velük. (Szegény Zozzancs végigaludta a látogatás nagy részét, annyira kimerült volt az időeltolódás miatt.)

-  Itt ettem életem legnagyobb pizzáját is.

- Endiék feledhetetlen babamedencéje volt a csúcs a kis Popeye-ünk számára, aki “jaj, hogy élvezem én a strandot” módra püfölte a vizet és huppantotta fokhagymagerezd popsiját ki- és be a vízből. Egyszer jól meg is fejelte a bokáig érő vizet, nagyokat hápogott és szuszogott utána, majd mintha misem történt volna folytatta tovább a gondtalan játszadozást.

- Egy magyar babás fórumra regisztráltam mikor terhes lettem, és lassan másfél éve együtt vagyunk a csajokkal jóban-rosszban. Szerencsére sikerült összehozni az első találkát a cyber barátnőimmel és azok mini kiegészítőivel. Jó volt látni élőben is azokat a babákat akiket eddig csak képről ismertünk. Érdekes, hogy mindegyik baba egykorú volt (augusztusi babák) mégis mindegyiknek más volt a fogása, tapintása, mérete, tudása …. kész egyéniség volt mindegyik. Tali előtt féltem, hogy Zoé majd nagyon ki fog ríni a tömegből az ő listavezető majd’ 10 kilójával, de élőben nem volt olyan szembetűnő ez a súlyelőny… köszönhető mindez a hosszú gatyójának ugye, ami egyben ápol és eltakar.

- Megtaláltuk Manó jövőbeli vőlegényét: aki módos családból származik, anyós jófej és eszénél csak a nyelve élesebb, a mini Prince Charming pedig félelmetesen kameraérzékeny.

Nem csak vállvillantósan csábos a krapek, hanem udvarias is, hisz egyből kezet is harapott csókolt a hölgyikémnek.

A Pesten töltött egy hét nagyon hamar elszállt, pénteken vonatra ültem Babócával és lezakatoltunk Szegedre, majd másnap Dani jött utánunk apukájával és a csomagjainkkal kocsival.

A szegedi rész hamarosan következik….

FOLYT.KÖV.

-

Babóca 9 hónapos

Súlya saccperkábé 10 kiló (utólagos javítás: 9440 gr – a szerk.), hossza 70 cm, azaz semmit nem nőtt, csak hízott. Akarom mondani erősödött, mivel már egyedül áll kapaszkodás nélkül, és úgy sétál (rohan), hogy csak az egyik kezemet fogja.

Vokális téren nem a legfejlettebb, legkedveltebb és leggyakrabban használt szava az “UFF”, amit kis indiánként szinten minden helyzetre, alkalomra, tárgyra és érzelem kifejezésére felhasznál.

Integet, de csak úgy, mint Erzsébet királynő a hintójáról, azaz kezét egyenesen kinyújtva a tömeg felé, előkelően, úrinősen.

Továbbra is “csak” két fogacskával büszkélkedhetünk, ami bár kevésnek hangzik, viszont ennyi éppen elég, hogy egy divatos mellbimbó piercing helyét kiharapja. Kapott is már a fenekére ezért.

Amikor elfárad, akkor arcát az arcomnak préseli, és nagyokat “uff”-og! Dögönyöznivalóan cukorfalat!

Orrát felhúzva fújtat, mint egy kis röfi, amikor hízeleg vagy éppen nagyon örül valaminek.

Továbbra is nagy cicista. Az unalmas szopizást azonban szereti balettmozdulataival tarkítani és lábát a nyakába akasztani, nagylábujjával eljátszadozni, anyajegyemet a nyakamon piszkálni és a számban turkálni. Továbbra is igény szerint szopizik.

Pohárból, üvegből és csőrös pohárból ügyesen iszik.

Az elmúlt két hét alatt erőteljes és intenzív “idegen ember és helyzet dömping” gyorstalpalón vett rész az én CsibeBabám, és meg kell mondanom, jelesre vizsgázott. Már rutinos versenyzőként eljátszadozik minden új arccal és több ágyban aludt el és ébredt, mint Casanova önmaga. Bár jól viseli az idegenek társaságát, azért ha minden kötél szakad és kiborul a bili a fáradtságtól, akkor csakis Anya az igazi mentsvára. Továbbra is nagyon Anyás (és olykor Apás), de már a nagyszülőket is kegyeibe fogadta.

Valószínűleg az állandó változástól és új ingerektől van az, hogy annyira kimerül, hogy képes naponta 3x is aludni és este 8kor már készen áll az éjszakai szunyára. Nekem nagyon bejön ez az új rutin, remélem, hogy magával hozza majd az óceánon túlra is.

Olyan gyorsan és ügyesen mászik, mint egy felhúzhatós játék baba, de mégis hisztizik, amikor másznia kell, mert járni két lábon már sokkal jobban szeret. Ennek nem örülök, de hát mit tegyek, ez van. Én is jobban szeretek kétlábazni, mint lealacsonyodva a porban kúszni a Homo Sapiensek között.

Az éjszakát végigalussza……. DE (!) …… még felébred 2x -3x szopizni …..úgy éjfélkor és hajnal 4 óra tájban…….majd elmúlik ez is remélem.

Most hirtelen ennyire futotta, de amint visszaértünk megszokott környezetünkbe, jelentkezek egy jóval hosszabb és tartalmasabb beszámolóval a magyar utunkkal kapcsolatban, amiben szó lesz a repülőutunkról, ahol Dani a háremével a tömeg szeme elé merészkedett, a döbbenettől, hogy a gépről leszállva mindenki magyarul beszél, és már senkit nem tudunk büntetlenül a háta mögött hangosan kibeszélni,  első pesti hetünkről (ahol nem csak az időeltolódással kellett megküzdenünk, hanem napi két- három pofavizitet is be kellett iktatnunk); Dani megittasodott éjszakájáról; az én hírhedt magyarországi autóvezetői tudományomról; a beépített bébisintérünkről, akinek hála, végre el tudtunk Danival kettesben is menni bulizni, mint egy igazi házaspár; az eláztatott panelről és Anyukám fával való ütközetéről (ahol sajnálatos módon a fa győzött .

De addig sem maradhatnak el a megszokott Macis Sztárfotók egy rögtönzött helyi Mini Macival.

Továbbra is maradjatok velünk, mert amint hazaértünk és kellőképpen felzárkóztattam kulturális tudásomat az elmaradt kedvenc  TV sorozataim megnézésével, beszámolok minden dzsúszos részletről, ami kis hazánk látogatása során velünk történt.

Bepakoltunk, utazásra készen állunk. Zoé még szortyog de már javulóban a helyzet. Az orrszívót visszük magunkkal és porszívó hiányában Dani hatalmas tüdőkapacitását vetjük be a feladat ellátására. Már a gondolattól is enyhén a számba hánytam.

Az elmúlt két nap eseményei:

- elmúlt a depim

- lakás kitisztult

- levágattam a hajam, és Dani lefiúzott.

- boltba mentem a babakocsis Zoéval és fordítva magamra rántott rövidgatyával, miközben egész úton azon gondolkodtam, hogy hogyan tudnám úgy levenni magamról a nacit és megfordítva felhúzni, hogy közben egyik ablakból kitekintő nénike se vegye észre a dolog perverzitását és rendőrt hívjon rám (prűdek az amcsik nagyon). Végül “seggel előre” végigsétáltam a boltig, és ott a WC-n végrehajtottam a ruhacserét.

- Zoé megfejelte a fürdőszoba szekrényt, miközben az apja a háta mögött elvileg “őrködött”. Láttam a szemem sarkából, hogy dől a gyerek, de gondoltam, hogy a két cm-re mögötte ülő apja csak reagál a vészjelekre. Én naív. Mikor kérdőre vontam, az volt a mentsége, hogy “picit elaludt”…. basszus…… ELALUDT!!!! Én meg az ágyban, tök egyedül, totál csöndben nem vagyok képes órákig elaludni, míg ő a fürdőszobában, gyerekfelügyelet alatt, vakító fényben, ülve EL.AL.UDT!!! Az agyamat eldobom.

- Zoé kinn a teraszon lefordult a biliről az én felügyeletem alatt…pedig nem is aludtam el még egy percig sem épp elpillantottam egy percre, hogy megkeressem a nedves törlőkendőt és paff, a bűvös sárkány, kamikáze módon megfejelte a az egy szinttel alatta levő pázsitot. Szegény gyerek, zseni is lehetett volna belőle, ha az anyja nem ejtette volna fejre már annyiszor.

- A blogomra ezen keresőszavakkal találtak rá ma: “átveszem a lehányt pólómat”   ÉS   “szia kamera szép vagyok meg minden”. Az egy dolog, hogy fogalmam sincs, hogy mit találhattak nálam ezen szavak alapján, de ki a fene keresgél ilyen dolgokat, most komolyan?

- Miután megírtam ezt az egészet, hihetetlen kompjúúúúteres tudásomnak köszönhetően egy gombnyomással kitöröltem mindent. Az ütő hirtelen megállt bennem, a vérereimben a vér megfagyott és felsikítottam. Dani- akire egész írásom alatt ordítottam, hogy hagyja abba végre az önsimogatást, mert úgy serceg a szőrös bőre, mint egy rántott hús a forró olajon (esténként szereti önmagát kényeztetni, ha már én nem simogatom ) – megmentette az egészet valami csoda folytán, így nem úszott el az egész hablaty. Annyira örültem, hogy engedélyt adtam neki, hogy tovább sercegjen.

Ezzel búcsúzom, és amint lesz időm és lehetőségem, írok még az otthoni történésekről.

Lehetőleg ne íratkozzon senki le a hírlevelemről, míg távol vagyunk.

Mindenkinek nagyon szép, kellemes, boldog, vidám és humoros 3 hetet kívánok!

Kissé depis

Egy ideig nem fogok tudni írni, mivel szerdán útra kelünk, egy óvodás csapattal repülőre szállunk és remélhetőleg hazaérünk anélkül, hogy a ráncaink elmélyednének, hajszálaink megőszülének és önmegadóan kihullanának. Az igazat megvallva kicsit félek ettől az úttól…kicsit nagyon! De mi az a 16 óra utazás? Előbb- utóbb véget ér, ugye?

Nem igazán a sok mozgásigényes gyerektől, a bezártságtól, a szoptatásra és az alvásra nem éppen megfelelő körülménytől félek, hanem attól, hogy hogyan fogom hihetően eljátszani a civilizált, kultúrált nő szerepét, anélkül, hogy részem lenne egy normális esti alvásban előtte. Mert ha én nem alszok, – márpedig az elmúlt másfél évben nem aludtam – én szörnyeteggé változok, és kezelhetetlen leszek. Márpedig a repülőn nem lesz alvás, az hótziher, viszont az előtte való éjszakai mély alvásban sincsen elég erős hitem. Szóval félek magamtól. Meg attól is, hogy Zoé nem fog meggyógyulni míg repcsire szálluk. A zöldszemű szörnyeteg csak felütötte a fejét egy röpke reggel erejéig, de gyorsan kiszippantottam őt a barlangjából az orrszívó segítségével és azóta továbbra is csak frissvizű patakocska csordogál. De csordogál. Nem állt meg. Nappal jobb, de este szortyog és bedugul szegénykém. Amúgy az orrszívótól nagyon félt az elején, ha csak bekapcsoltuk a porszívót, már sírt, de mostanra már olyan edzett nagylány lett belőle, hogy még a száját is kinyitja mikor közeledek és egy mukkot sem szól csak mosolyog. Imádom.

Aztán az ekcéma -vagy fene tudja mi a lónyál az már- újra felütötte  a fejét, és nagyon nem örülök neki. Nem viszket neki, nem a szokásos ekcéma helyeken van és nem is igazán úgy néz ki mint az ekcéma, ezért nem is tudom, hogy minek nevezzem, de ott van és zavar. Arra tippelek, hogy valószínűleg a mostanában marokszámra elfogyasztott kesudió, mandula, pisztácia és mogyorónak köszönhető az újabb bőrbaj és az én elmebajom. Elég kiborító már ez a diéta önmagában is, mert ha nem eszek semmit, nincs tejem, ha eszek, akkor meg aggódok amiatt, hogy vajon most épp mivel mérgezem meg szegénykémet.  Próbálok a legjobb tudásomnak megfelelően étkezni, hogy ne ártsak még többet szegény lánykámnak, de még így is előjönnek eddigi ismeretlen allergizáló ellenségek, és olyankor rendesen kiborulok. Nem beszélve arról, hogy bár nagyon örülök, hogy végre 3 hétig nem kell főzzek, hanem csak élveznem kell a magyar vendéglátást, aggódok, hogy vajon hogy fog kinézni Zoé bőre mire hazajövünk az én mérhetetlen bűnözésem után.

Úgy gondolom, hogy utolért egy enyhe fokú depresszió hullám. Megesik az ilyen. Nem ez az első, se nem az utolsó alkalom. Általában túljutok rajtuk mindenféle nehézség nélkül. Nincs az a depresszió, amit egy jó alapos takarítás és porszívózás el ne űzne. Valamilyen oknál fogva ha kitakarítom a lakást, úgy érzem, hogy közben a lelkem is kitisztul. Vagy az is meglehet, hogy egy pillanatra, amíg csinálok valamit, úgy érzem, hogy hasznos vagyok és az értelmetlen életem pillanatnyilag valami értelmet nyer. (Na, de ez már tényleg sokkal mélyebb fokú depressziós gondolat, mint amibe most bele szeretnék menni).

 De egy dolog biztos: már NEM AKAROK második gyereket! Legalábbis addig nem, míg legalább egy hétig zavartalanul átalhatok minden éjszakát.

…és mindennek a melodrámának a telejében még a picnik is bezárt! Hogy micsoda? A kedvenc képszerkesztőm, amit bár sajnos nem használtam sokszor, de amikor mégis, akkor nagyon NAGYON szerettem! Helyette van két másik oldal, amit ajánlanak, mégpedig a http://www.picmonkey.com/   és a http://www.aviary.com/ , de valahogy egyik sem az igazi. Úgyhogy ha valaki tudna ajánlani valami egyszerű és nagyszerű (nem mellesleg ingyenes!) képszerkesztő programot, annak nagyon örülnék, és még a depresszióm is enyhülne.

Hát elég melankólikusra, depressziósra és abszolút nem viccesre sikeredett ez a bejegyzés. Ígérem, mielőtt elindulunk még kifacsarok magamból egy kis hepineszt és szánsájnt, mert elég savanyú szájízt hagynék magam után 3 hosszú hétig. Meg az igazat megvallva, már nagyon várom, hogy otthon legyünk, Zoét mindenkinek bemutassuk és van egy olyan érzésem, hogy nagyon izgalmas kalandban lesz részünk.

Őrület

Avagy egy bejegyzés a betegségről, az “álom pasi” Kanye West-ről és a színesbőrű harmadik gyermekem kilétérő.

Ez is megvolt. Zoé így nyolc hónaposan először lebetegedett. Tőlem kapta el, szortyog ő is és folyik az orra, de elég lájtosan. Nem az a durva zöldszörny orrból kimászó kígyó folyás, csak olyan lassan csordogaló, frissvizű patakocskaként.

Az esték nehezebbek, mert akkor fekszik és könnyebben bedugul az orra, nehezebben veszi a levegőt, nehezebben szopizik, ebből kifolyólag félóránként ébreszt, és én az ilyen éjszakák után úgy kimerülök, hogy hiába haladok egy lépést a gyógyulás irányába, reggelre kettőt (tizenkettőt) vissza is esek. De tényleg nem vészes, tegnap este már csak két-három óránként ébresztett, úgyhogy haladunk. Remélem jövő hétig teljesen meg is gyógyulunk, mert nincs kedvem a takonyszörnnyel is viaskodni miközben a hazavezető repülőúton próbálunk csöndben, egy helyben tartani 4 gyereket, hogy nehogy az utastársaink menet közben kilógassanak minket az ablakon egy kis friss levegőért. (3 felnőtt – Dani, én és egy barátnőm, 3 kisbaba – 15 hónapos iker fiúk és Zoé, 3 éves fiú – jjaaaajjjjjjjj …. van egy olyan érzésem, hogy lesz egy jó blog posztom, ha túléljük az utat).

A nappalokkal viszont nincsen gond. Jó kedve van, eszik, iszik, pakol, rámol, nyüzsög, mozog, sétál és egyedül ácsorog. Amin még mindig ledöbbenek.  Egyszóval már nincsen kisbabám. 8 hónap alatt elvesztettem a kis magatehetetlen bébimet, helyette kaptam egy óvódásméretű nyüzsigépet. Hiányzik a bébi fázis. Amikor csak úgy feküdt, aludt, szopizott, mosolygott, tátogott….és tudtam melette nyugodtan Tv-zni és interetezni.

Valószínűleg emiatt is, meg amiatt is, hogy tegnap láttam, hogy az egyik ismerősömnek megszületett a második gyereke, és milyen parányi, és izgalmas, és új és friss….egyszóval újra kedvet kaptam egy újabb gyerkőchöz. Olyannyira, hogy azzal is álmodtam tegnap este. Ott kezdődött az első felvonás, hogy Kanye West-el találkoztam (nem tudom, miért pont ezzel a hörcsögképűvel?!), aki - miután bemutatkoztunk egymásnak - elővett egy gyűrűt és mondta, hogy örül, hogy végre megismerheti a leendő gyerekének az anyját, és milyen jó, hogy elvállaltam, hogy kihordom neki a gyerekét. Ekkor rádöbbentem, hogy bakker én terhes vagyok, és akkor ez megmagyarázza a nappali rosszulléteimet. Majd az jutott eszembe, hogy végre így már érthető, hogy miért jósolt nekem mindkét tenyérjós (az igazi világban, nem álmomban) 3 gyereket, holott Dani csak kettőt akar. Harmadszorra meg elkezdtem örülni, hogy “De jó, végre lesz egy színesbőrű, karamell színű babám is, amire mindig is vágytam” (a való világban, nem álmomban), mert a fehér ugye nem szín, és Zoéból elég vakítóan hipóreklámbaba sikerült. Majd negyedjére (csak hogy a fontossági sorrend megmaradjon) eszembe jutott, hogy vajon Dani mit fog mindehhez szólni és hogy adagoljam be neki ezt a történetek, hogy ne vegye zokon? Közben Kanye-t elkezdtem faggatni a Kim Kardashian-hez fűződő viszonyáról (való világban TV-ben láttam tegnap), majd a model ismerősöm (való világból) figyelmeztetett, hogy ne tegyem, mert elriasztom a nagyszerű lehetőségemet, mire Kanye önsajnálatba esett, hogy miért is nem inkább a model ismerősömet választotta leendő gyereke anyjának (grrr). Ekkor elérkezettnek láttam az időt, hogy Danit is beavassam a történtekbe, és miközben magyaráztam neki, hogy készüljön fel a meglepetésre, de ne értse félre a dolgokat (ugyan, hogy is lehetne?!) kézen fogtam és elindultunk a Kanye-hez vezető lépcsőn felfelé. Ezután felébredtem…..

Terhességem alatt íram egy részletes naplót abból az indokból, hogy ha esetleg valamikor, valami érthetetlen okból kifolyólag elveszíteném a maradék józan eszemet és anyira megőrülnék, hogy újabb gyerekvállalásra szánnám magam, legyen ami visszatart és emlékeztet a kínok – kínjára, a fájdalmak fájdalmára. A józan eszemet (talán a nemalvás miatt, talán a betegség miatt) az álmomból ítélve egyértelműen elvesztettem és a babavágyam még mindig nem hagyott alább. Azt hiszem elérkezett az idő. Megyek olvasni.

Egyszerű és nagyszerű

Már régóta kerestem egy olyan receptet, ami illik a személyiségemhez, azaz édes, problémamentes, egyszerű, gazdaságos és jól néz ki.   

Az egész süti ötlete onnan jött, hogy amellett, hogy szégyentelenül fukar vagyok, meggyőződésem, hogy előző életemben a Green Peace alapítója is voltam. Mindig is érdekelt a környezetvédelem, az újrahasznosítás és borsódzott a hátam az élővizek szennyezettsége és az amerikai pazarló életmód láttan.  Rosszul vagyok az indokolatlanul folyó csapvíztől, a feleslegesen kidobott ételtől (amikor Afrikában meg éheznek az emberek) és a nyitva felejtett konyhaszekrény ajtajától. (Az utóbbinak köze sincs a környezethez, valamiért mégis idegesít, de olyan mértékben, hogy képes vagyok vendégségben is felállni és becsukni a konyhaszekrény ajtaját….még akkor is, ha közben annak használata folyamatban van. :)

Mivel elég sűrűn készítek saját készítésű kókusztejet, az abból megmaradt kókuszreszelék mindig is csípte a fantáziámat. Vajon mit lehetne kezdeni vele? Hogyan lehetne azt újra felhasználni? De mivel jobb ötletem nem támadt, így addig tartogattam a konyhapulton a csodára várakozva, míg az rendszeresen megpenészedett. De többet ez nem fog előfordulni. Mostantól ha van itthon kókusztej, akkor mindig lesz mellé KÓKUSZOS- MANDULÁS GOLYÓ is.

Nem kell hozzá sokminden (de főleg tojás, tej és liszt nem!), nincsen vele sok munka, hamar elkészül és még sütni sem kell. Mi ez ha nem nagyszerű? Egy hátulütője van csak (mert ugye mindennek van, ami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen): szükség van hozzá egy konyhai robotgépre. Mellesleg nagyon megéri beruházni egy robotgépre. Én évekig nem adtam be a derekam, most meg füstöl a motorja, annyit használom. De ne rohanjatok el a boltba venni egyet, mert agyaltam az alternatív megoldásokon is, és azt hiszem sikerült kitalalni valamit a robotgép helyettesítésére.

Hozzávalók:

- 1 bögre pirított kókuszreszelék (lehetőleg a tej készítéséből megmaradt adag)

- 1 bögre  mandula (szintén a tejkészítésből megmaradt). Ha a tejből megmaradt mandulával dolgozunk, akkor azt is érdemes tűzön megpirítani. A mandulat helyettesíthetjük még dióval, mogyoróval és talán gesztenyével is, de ebben nem vagyok biztos.

- méz

- csoki vagy házi készítésű csokimáz

- robotgép / daráló / mixer

Elkészítése

A mandulát beáztatjuk egy (vagy több) órára langyos vízben. Vizet leszűrjük és betesszük a robotgépbe. (Ha nincs robotgépünk,akkor ledaráljuk apróra és egy edénybe tesszük.) A kókuszreszeléket lassú tűzön megpirítjuk és hozzáadjuk a mandulához. Majd ízlés szerint mézet csurgatuk bele (jóóóóó sokat!) és elkezdjük összedarálni - ha nincs robotgép akkor kézimixerrel összekeverjük- az anyagot. Ennyi! Ugye milyen egyszerű?!

Később, mikor masszaszerűvé összeállt az anyag, kanállal kikanalazzuk és egy tálcára vagy tányérra helyezzük, amit később a hűtőbe teszünk. A kanalat két kanalazás közt forró vízbe mártjuk, hogy ne ragadjon hozzá a massza. Ha van érdekes sütiformánk, azt is bevethetjük a formázáshoz. De akár golyókat is gyúrhatunk belőlük. Receptjeimnek tényleg csak a kreativitásotok szab határt, nem vagyok szőrszálhasogató.

Miután készen vagyunk a formázással, csokit megolvasztva (vagy házilag készített csokimasszát) a sütink tetejére csorgatjuk és betesszük a hűtőbe hűlni egy órára. (Ha van türelmünk, várjunk vele másnapig , mert úgy még finomabb….de nálunk csak 3 golyó élte meg a másnapot, a többi éhes vadállatok martaléka lett).

Megjegyzés: legközelebb teszek bele mazsolát is vagy valamilyen aszalt gyümölcsöt ledarálva. Vagy a közepébe paszírozva…még nem tudom, de jól hangzik. Ki lehet próbálni a vanília aroma (vagy egyén aroma) hozzáadását is.

Ha esetleg van Neked is ehhez kapcsolódó jó tanácsod, ötleted, javaslatod esetleg kérdésed, akkor a hozzászólásokban nagyon szívesen olvasok róla. Mindig örömmel veszem az új recepteket, a kommenteket és kíváncsi vagyok, hogy Neked mennyire ízlett a “sütim”. Nálunk nagy sikert aratott és nem utolsósorban vendégváró sütinek is nagyon megfelel.

Jó étvágyat!

(Az eredeti recept erről az oldalról származik)